Patchwork család, avagy a különbözőség egysége

Sajnos, vagy nem sajnos a család fogalma napjainkra igen csak átalakult. Egy dolog azonban nem változott, az egység és az összetartozás. Rengeteg cikket olvashatunk, a hogy csinálhatjuk jól, egyéni élmények, esetek sorakoznak kommentekben. Sajátos nézőpontomhoz hűen, most saját példámon keresztül nyújtanék egy kis betekintést életünkbe. Hotorán Diána írása.

Hirdetés

A bonyolultnak tűnő családi szálak a mindennapjainkban elég egyszerűek, de kezdjük az elején. Négy gyermekünk van a férjemmel, eddig követhető. A négy fős csapatban az első és egyetlen fiatalemberünk, az előző kapcsolatomból született. A kapcsolat nem volt hosszú életű, hamar egyedülálló anya lettem, amit sose bántam meg. A kisfiam akkor kicsit több, mint másfél éves volt. 2 éves kora körül ismerkedtem meg immáron férjemmel, aki a “kettő az egyben csomagot” szerette meg és fogadta el. Tehát voltunk már hárman.

Az esküvőnket követően megszületett első lányunk, majd kevesebb, mint két évvel rá, második leánykánk is. Így már öt főre bővült családunk. Az élet úgy hozta, hogy egy mentorállásból, az élet elképesztő fintoránál fogva, gyámságba fogadtuk legnagyobb lányunkat, aki akkor volt 16. Tömören így lett teljes a mi “kis” családunk. De, hogyan is formálódtunk egésszé? Vannak hasonló és kicsit különböző dolgaink, mint egy hagyományos családnak. Nálunk nincs nevelő apa, meg mostoha anya, fél testvér, meg édes testvér… csak szülők és testvérek. Gyerekeinkre a korosztályuknak megfelelő szabályok vonatkoznak, nincs jelentősége annak, hogy ki honnan érkezett.

A gyerekeink három különböző vezetéknévvel rendelkeznek, de nem a “vér”, hanem az egység, a szeretet az összetartó erőnk. Természetesen nem egyszerű négy korosztályt megérteni, koordinálni, foglalkozni velük. A kis csajok (most 2 és 4 évesek) hiperaktívak, néha fúriák, de nagy barátnők. A két nagy (9 most a fiatalemberünk és 17 a kamasz lányunk), a korosztályuknak megfelelően a “műanyag lakat” is rájuk rohadna, ha nem mozdítanám meg őket a számítógép, vagy mobil elől.

Különböző jellemek ők, de mégis, a négy gyerek, elképesztően összetartó! Talán az egymás iránti szeretet, tisztelet, a következetes nevelés (legalábbis arra való törekvés) az oka, bár igazából nem tudom, hogy őszinte legyek. Mint minden átlag családban, a gyerekkel való foglalkozás, kommunikáció elmaradhatatlan. Mindenkinek van saját ideje velünk, amikor beszélgethetünk, sztorizgatnak. Nehéz kivitelezni, de kell, hogy minőségi időt töltsenek mind velem, mint a férjemmel. Nem az idő mértéke, a tartalma a lényeg. Van, hogy a fiammal 10 perc alatt megváltjuk a világot, de úgy is alakul, hogy a legnagyobb lányunk kapcsolati problémáira 2 óra is kevés.

A kamasz gyerekeim “mindent tudnak” csak valahogy semmit nem úgy csinálnaka kicsik meg az együttjátszásból pillanatok alatt harcosok club-ját alkotnak, aminek természetesen sírás a vége. Egyik alapszabályunk, hogy nincs a mi oldalunkról olyan indoklás vagy válasz, hogy “csak” meg “mert”. Utáltam gyerekkoromban, amikor apám így reagált kérdésemre, kérésemre. Marha fárasztó mindent megmagyarázni és indokolni a srácoknak, de amikor fordul a kocka, tőlük is indoklást várunk kérdéseinkre.

Fontosnak tartom megemlíteni, persze ez a koruknál fogva a két nagyra vonatkozik még csak, hogy amit mondunk nincs kőbe vésve. Ez azt jelenti, ha nem ért egyet valamivel a gyermekünk, indokolja meg, hogy miért! Dolgozzon meg azért, érvekkel, hogy megváltoztassa a véleményünket az adott dologról. Szerintem ez jó gyakorlás az életre.

Hirdetés

Különbség köztük, a két nagy gyermekünk, akik másképpen is mozognak. A fiunknál a kötelező láthatások, a lányunknál a vérszerinti családdal alkalmi kapcsolattartás. Középső lányunk még nem annyira érti, hova mennek a többiek, de igyekszünk apránként megfogalmazni, hogy számára is elfogadható legyen, ám ez nem könnyű.

A hétvégék és a szünetek, kifejezetten logisztikát próbálóak, mivel a közös programokat, sajnos rettenetesen nehéz megszervezni. Attól függetlenül, hogy összességében egy egység vagyunk, azért a mindennapok nem feltétlenül matyóhimzések. Nem tagadom, idegrendszert próbáló, és néha szeretnék egy sötét sarokban összekuporodni és láthatatlanná válni, de olykor a kertbe mennék ki üvölteni.

Persze, ezek csak szösszenetnyi gondolatok rólunk, de talán sikerül erőt adni azoknak, akik néha elvesznek a mindennapok káoszában, semmilyen problémával nincsenek egyedül. Mi is csak remélni tudjuk, hogy jó estben 20-30 év múlva a gyerekeink felhívnak egy nap és azt mondják, “köszönöm”.

Képek forrása: Canva