Az álmodozók generációját erősítem – vallomás egy fiatal lány tollából, akinek még vannak tervei

Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor rádöbben, hogy nem tud lépést tartani a világ változásaival.  Ez nem feltétlenül az életkortól függ, bár én éppen ennek kapcsán szembesültem vele. Számomra a negyed évszázad betöltése egy kényszer volt, hogy készítsek számvetést az eddig történtekről. Mit ne mondjak, nem voltam elragadtatva. Simon Petra számvetése az életről.

Most töltöttem be a 25. évemet, és a csellengők csoportját erősítem, mint oly sok más társam ebből a generációból. Végtelen álmodozók, de soha meg nem valósítók vagyunk. Mindenbe belefogunk, szeretnénk minél színesebb, érdekesebb, hangosabb, és főleg offline életet élni. Na ennek itt most úgy néz ki, hogy vége szakad. Nem csak a munkám kapcsán, de a saját igényeim miatt is be kell kapcsolódnom a fejlődésbe. 

Éppen egy beépített szépség projektbe csöppentem bele, ami az én átalakításomról szól. Most tanulom, hogy mi fán terem a közösségi média, miért kellenek aktív követők egy üzleti oldalnak, hogy csak a létezés is elképesztő energia befektetésbe kerül egy vállalkozás számára. Én is, mint mindenki álmodik arról, hogy nem leszünk elfelejtve, mikor már a jobb létre szenderültünk, és mi lenne erre jobb módszer, mint egy saját divatmárka, vagy egy cégbirodalom felépítése. Mások gyerekeket szülnek, családi hagyományokat ápolnak, értékeket teremtenek, ám az egyszerűnek látszó módszerek sosem voltak az erősségeim, illetve már csak a tudat is a divatipar felé vezérel, hogy kezdjek már valamit a művészeti diplomámmal.

Jelenleg nem csak azt tanulom, hogy hogyan lavírozzak az online világban, ha egyszer vállalkozást szeretnék indítani, hanem azt is, hogy semmi nem fog az ölembe hullani, hanem mindenért meg kell dolgoznom. Könyörtelenül, törtetően a jelenben kell élnünk, hiszen a társadalmunk vissza már nem fog fejlődni, a hippikorszak is lejárt, valami újjal kell előállnunk. Viszont sajnos a legtöbben nem tartozunk a bolygó legszerencsésebbjei közé, akik haverok, vagy a család által egyből a ranglétra tetejére kerülnek. Igenis meg kell mászni azt a bizonyos hegyet, mert az nem jön el hozzánk. A legnehezebb mégis az, hogy ki kell lépni a komfortzónánkból a fejlődés érdekében.

A popularitásra visszatérve, ez az életben maradás egyik alappillére, így haladnom kell a korral, és kitanulni a figyelemfelkeltés és megragadás csínját-bínját, ami azért a magánéletben is elég nagy hendikep, és melegen ajánlom mindenkinek. Én, aki örökké azt az elvet vallottam, hogy az élet offline van, és hedonistán a legédesebb, sokkal többre tartottam egy bárpultnál elfogyasztott néhány italt, mint mondjuk a Tindert, szerintem a művészet akkor az igazi, ha nyakig festékes leszek közben, akkor bárki képes egy kicsi erőfeszítést tenni a siker érdekében, legyen az üzleti vagy magánéleti. A figyelmet fenntartani már egy kicsit nehezebb, viszont a social media erre kiváló eszköz, mint utólag rájöttem, úgyhogy már nem tartom ördögtől valónak, bár még nagy figyelmet kell szentelnem annak, hogy ne csak személyesen, hanem online is folyamatos legyen a jelenlétem, és mit ne mondjak, ez abszolút kívül esik a komfortzónámon.

Lássuk a filmre hajazó részét a történetemnek, hiszen “úrinővé” is kell válnom közben. Bár nem suhanok az utcán, vagy húzok báli ruhát, viszont kezdek a saját kezemre csapni, ha rágom a körmöm társaságban. Ezek az apró változások a legnehezebbek, mert nem feltétlenül mozgalmasak, inkább az önfegyelemre építenek. A káromkodás elhagyásáról, és a választékos fogalmazás részéről még nem nyilatkozom, viszont a heves reakciók mérséklése határozottan jól megy. Lassan-lassan talán minden társaságban szalonképesen tudok majd megjelenni.

Tehát a számvetésemnek az lett az eredménye, hogy időközönként egészséges, ha mi magunk megyünk a változás elé, és nem a “majd csak lesz valahogy” elv szerint éljük az életünket. Igaz, nem volt könnyű az elhatározás, hogy felmondjak egy szörnyű, instabil, de viszonylag jövedelmező állásból, de a szabadidő, a pozitív megerősítés, és a stabilitás mindenképpen eredményesen járult hozzá a sikeremhez. A legnagyobb energiát mégis az adja, hogy kezdek kibékülni a jelenlegi énemmel, hiszen a személyiségünk sem állandó. A csodás gimis Queen Bee már régen kizárólag a hátam mögül integet utánam, és az egyetemista, pulton táncoló pincérnő szerepéből is kinőttem.

Szóval nem csak a világ változásaival, hanem a sajátunkkal is lépést kell tartanunk, hogy ne csak a csellengő, örök elégedetlen deviáns szerepet tudhassuk magunkénak, hanem a jelenben, korszakalkotóan, minden esélyt és lehetőséget megragadva hagyjunk nyomot magunk után. A “majd”, és a “volt” ideje ezennel lejárt, a mostból kell kihoznunk a lehető legtöbbet, ahhoz pedig kőkeményen dolgoznunk kell magunkon. Sok sikert nekünk!

képek forrása: Canva

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük