Segítség, időt kérnék! – #karantÉNIDŐ

Pár hete, a még csak döbbenetes hírek volt a tévében, ami napok leforgása alatt valósággá vált kis hazánkban is. Olvastuk a cikkeket a koronavírus terjedéséről, láttuk a tv-ben más országok ember feletti küzdelmét a járvány megfékezésére. Mindez oly távolinak tűnt, mert másokkal történt, sajnáltuk őket, de közvetlenül nem érintett minket. Legalábbis ezt gondoltuk.

Elképesztő gyorsasággal, mégis mi is a hírek címoldalára kerültünk és életünk fenekestül felfordult. Időt kérnénk, de az nincs. Sodródunk az árral. Már hatodik hetünket kezdjük ebben a fura új világban, ahol pillanatok alatt megismertük többek között a határzár, a karantén és az online oktatás fogalmát. A biztos munkahelyek, tömegével bocsátják el dolgozóikat. A rugalmasabb vállalkozások, home office-ra váltottak, a többiek még próbálnak bejárni munkahelyekre.

Az eltelt hetek alatt a legszembetűnőbb változás talán az emberi kapcsolatok átformálódása.Az internet világ terjedése miatt idáig a “társas magány” fogalma volt elterjedt. Neten éljük életünket, virtuális “barátokkal” a személyes kontaktok helyett. Most döbbentünk rá, milyen is valójában kapcsolatok nélkül élni.

Családok összezárva, ami nem kis kihívás. A szülők dolgoznak, és mellette otthon új napirend kialakításába fogtak az esélytelenek “nyugalmával”.  Kamasz gyerekeinket, idáig a hétköznapokban max. a kanyarban láttuk, most viszont egész nap meg kell találnunk a közös hangnemet. Napi tanulásra kell motiválni őket. A lakás kisebb gyerekeim miatt óvodává alakult át, ahol számukra állandóan elfoglaltságot kell kreálni. Valljuk be őszintén, hogy az unalmunk igen hangos és idegőrlő tud lenni. A legnehezebb számomra, hogy a helyzetet elfogattassam velük, mert megértetni úgy sem tudnám. Pontosan mi sem értjük mi történik most körülöttünk. 

A karantén második hetének elteltével a kezdeti “szünet hangulat”, hullámokban kezd átcsapni a megszokott kapcsolatok hiányába. Sorra jönnek a kérdések, hogy “mikor megyünk Nagyikához?” vagy “mikor találkozhatom a barátommal?” és ami őszintén meglepett “mikor megetünk már oviba?” a felmerülő kérdésekre, csupán elodázó válaszaim vannak, mert konkrétumokat nem tudunk.

A vírus, ahogy összezárt, úgy el is szakított családokat. Idősebb szüleinkkel való személyes kapcsolattartás, megszünt. Próbáljuk a technika segítségével kapcsolatot tartani, családon belül megszervezni az ellátásukat és próbálják elfogadni, hogy az egészségük, életük a tét, mégis, az új kapcsolati formák ellenére, nagyon magányosan élik meg a helyzetet.

Az egyedülállók, talán, még nehezebb helyzetben vannak. A családosokkal ellentétben, nekik kiüresedtek a mindennapjaik, jó esetben még bejárnak munkahelyükre. A szabadidő kitöltésével újra felfedezhetjük önmagunk rejtett igényeit és sajátos képességeinket.

Véleményem szerint, nem az állami “segítség nyújtás” fog kihúzni minket a bajból, hanem a napjainkban is aktivizálódott egyéni összefogások! A magyarok, nem az optimizmusukról és lojalitásukról híresek, mégis, szemmel láthatóan rácáfolunk régi hírnevünkre!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük